BRAKING NEWS MOTORSPORT

Michelisz Norbi máris megírta blogján az élménybeszámolóját a Termas de Rio Hondóban rendezett versenyhétvégéről.

Szombaton még úgy éreztem, hogy akármit teszünk, a szezon első két–három versenyén el vagyunk átkozva. Aztán végül egy olyan élménnyel is gazdagodtam, amire akkor is büszke lennék, ha egyetlen pontot sem szereztem volna Argentínában!

Nem emlékszem rá, mikor voltam legutóbb annyira dühös a világra, mint az argentínai időmérőn. Ha akkor kellett volna megírnom a hétvége értékelését, valószínűleg a legjobb szándékkal sem tudtam volna sok pozitívumot felsorolni, de szerencsére utána nagyot fordult velünk a világ. Amit persze úgy is felfoghatunk, hogy csak a helyünkre kerültünk, hiszen abban már a szabadedzéseken is biztos voltam, hogy simán beférünk az első tízbe. Az eredmények hiába nem ezt mutatták, én nem aggódtam emiatt. A szabadedzéseken rossz állapotban volt a pálya, az ugyanakkor várható volt, hogy idővel javulni fog a helyzet. Mi nem azokat a beállításokat kerestük, amelyekkel a szabadedzéseken jól teljesíthettünk volna, hanem azokat, amelyek később jobb tapadási viszonyok mellett a hasznunkra lehettek.

Látva a tempónkat és tudva azt, hogy milyen tartalékok maradtak bennünk a szabadedzések után, egyértelműen a legjobb tízbe vártam magam az időmérőn. Sőt, úgy gondoltam, hogy a negyedik és a hatodik hely közé érhetek oda, tehát utólagosan elmondható, hogy lett volna esély rá, hogy a legjobb hondás időt futó Tiago Monteirót is megelőzzem. Ezért még inkább dühített, hogy az első gyors körömön a kocsiból kiszakadó bal első kerék miatt utolsóként zártam. Ahogy elkezdtem a kört, a kettes–hármas kanyar között éreztem először, hogy valami nem stimmel az autóval, de ekkor még nem gondoltam technikai hibára. Aztán az ötös kanyarból kigyorsítva már egyértelműen éreztem, hogy gond van, nem sokkal később pedig már azt vettem észre, hogy megelőz a bal első kerekem...

Egy darabig még reménykedtem, hogy orvosolható a probléma, de amikor beértem, az arckifejezésekből és gesztusokból már láttam, hogy tényleg nagy a baj. Korábban még sosem történt velem olyan, hogy elhagytam az egyik kerekemet, furcsa volt három abroncson vezetni. A bal kanyarok még nem is voltak nehézkesek, de amikor jobbra kellett kanyarodni, az szinte lehetetlen volt, és a folyamatos billegés sem volt kellemes érzés. A balszerencsés időmérő után felvetődött a gondolat, hogy a két futamot lényegében feladva tesztre használjuk a vasárnapi pályán töltött időt, mivel annak ellenére, hogy az aszfaltcsík viszonylag széles és jól lehet rajta előzni, azt tudtuk, hogy a mezőny végéről indulva erőből minimális az esélye a pontszerzésnek.

Próbáltunk olyan beállítást keresni, amivel a futamok második felében lehetek képes az igazán jó teljesítményre, amikor a többiek már elkoptatták az abroncsaikat. Ez kockázatos volt, hiszen így nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy az elején is vezethető maradjon az autó. De bejött a kockázatvállalás, jól sikerültek a beállítások, és ennek volt köszönhető az, hogy az autó a végéig bírta a magas tempót. Ahhoz azonban, hogy a pontszerzés reálissá váljon, kellett a jó rajt is. Illetve nem is csak a rajt sikerült ezúttal jól, hanem az első két-három kanyarnál a helyezkedés is. Meglehetősen ritka, amikor minden úgy alakul, ahogyan neked a legjobb, de most ez volt a helyzet ráadásul mindkét futamon. Így már az első körben eldőlt mindkét esetben, hogy okos versenyzéssel lehet hajtani a pontokért is, ami az előzetes taktikámat is felülírta.

A WTCC-ben még nem fordult elő velem, hogy ilyen sokat előztem volna versenyen, de korábban más sorozatokban volt már példa hasonlóra. Egyszer a spanyol bajnokságban egy hétvégén kb. 40 helyet sikerült előrelépnem három futam alatt, de a mostani teljesítményemet értékesebbnek tartom. Az itteni pilótákkal szemben sokkal nehezebb előzni, mert kevésbé kiszámíthatóak, ráadásul nincsen olyan nagy tempókülönbség sem az autók között, ami szintén megnehezíti az előzést. Nem egyszer megesik, hogy tíz autó egy másodpercen belül van egymástól, olyankor nehéz szabadulni a darálóból. Ezért volt fontos, hogy az első kanyaroknál jól tudtam helyezkedni, mert így elkerültem, hogy beragadjak hátul.

Számomra a hétvége legnagyobb elégtétele viszont nem a sok előzés és még csak nem is pontszerzés volt, hanem az, hogy a második futamon meg tudtam előzni José María Lópezt. Ez ha jól emlékszem, tavaly sem sokaknak sikerült. Még egy mosolyt is megengedtem magamnak a sisak alatt, amikor láttam, hogy jobban helyezkedtem nála az adott szituációban, és meg tudom előzni. Ez egy olyan élmény volt nekem, amire akkor is büszke lettem volna, ha végül pontszerzés nélkül szállok ki az autóból!

Szót kell ejteni a Ma Csing-huával való ütközésemről is, amely miatt a második futam után megbüntettek, így nem a hatodik, hanem a hetedik hely lett az enyém. Elöljáróban csak annyit, hogy semennyire sem érzem jogosnak a büntetést. Szerintem, ha a WTCC-ben minden ilyen esetet szankcionálnának, akkor a versenybírák két napig haza sem mehetnének a futamok után, annyi dolguk lenne. A héten egy külön írásban ki is elemzem az esetet, hogy lássátok, miért ilyen határozott a véleményem! :)

Argentínában a Yokohama-kupa elsőség miatt az első futam után felállhattam a dobogóra, de a hétvége tapasztalataiból kiindulva megerősödött a hitem abban, hogy többször lesz lehetőségem az első három tagjaként is feljutni a pódiumra. Mert azért az az igazán jó érzés!

Forrás: michelisz.hu

Kováts Olivér